A modern magyar hadsereg megalakulása a gyakorlatban 1848. május végére tehető, amikor Batthyány Lajos miniszterelnök utasítására felszereltek tíz reguláris gyalogzászlóaljat, névlegesen a Nemzeti Őrsereg részeként – valójában ezt a seregtestet a hivatalos iratokban is „honvédségként” emlegették. A magyar állam ellen irányuló külföldi agresszió fenyegetése és belső nemzetiségi fegyveres mozgalmak veszélye miatt Kossuth Lajos kérésére 1848. július 11-én, Pesten az országgyűlés képviselői 200 ezer újoncot és a 42 millió forint azonnali hatályú hadihitelt szavaztak meg – hivatalosan is létrehozva ezzel a nemzet reguláris véderejét, a Honvédséget. Az erélyes intézkedések nyomán Magyarországnak 1848 legvégén már 110 ezer főnyi serege állt hadrendben, amely végigharcolta a szabadságharcot. Az 1849. évi orosz cári invázió következtében az ország közel 20 évig tartó osztrák katonai megszállás alá került, ez idő alatt nemzeti rendelkezésű hadserege nem volt.
Az önálló magyar hadsereg ismételt felállítására 1868-ban, az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulása után került sor. 1869-ben megkezdődött az első honvédcsapatok felállítása. A századforduló nem képez éles választóvonalat a honvédség fejlődésében, de az 1900-as évek első évtizedében az általános európai fegyverkezés hatására mélyreható és gyors haderő-fejlesztési program indult be az Osztrák–Magyar Monarchiában. A haderő első vonalát a császári és királyi közös hadsereg és haditengerészet, második vonalát a magyar királyi honvédség, illetve császári királyi Landwehr alkotta. Az európai nagyhatalmak felgyorsult ütemű fegyverkezését szem előtt tartva a hadvezetés a közös hadsereg tüzérségét óhajtotta fejleszteni, ami létszámnöveléssel járt együtt. Az I. világháborúban Magyarország több százezres emberáldozatot szenvedett el, főleg az orosz fronton és az olaszországi Isonzónál. A volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre, és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg az ország feldarabolására. Az ország jelentős része francia, román és szerb ellenőrzés alá került. Ez a Károlyi Mihály-kormány bukásához vezetett, és 1919. március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat.
A Magyar Tanácsköztársaság létrejöttekor a külpolitikai helyzet még súlyosabb volt, mint a polgári kormányzat idején. Az események alakulását jelentősen befolyásolta a Vix-jegyzék, melyet 1919. március 20-án adtak át. Az ország vezetői úgy vélték, hogy 3-4 hónap alatt lehetséges egy körülbelül 200 ezer fős hadsereg létrehozása. 1919. március 25-én jelent meg a Vörös Hadsereg fölállításáról szóló rendelet. Április 16-án a román, majd április 27-én megindult a cseh csapatok támadása. A kezdeti katonai sikerek után azonban a Clemenceau-jegyzék hatására – ami kimondta, amennyiben a Vörös Hadsereg kivonul a Felvidékről, akkor cserébe a románok kiürítik a megszállt Tiszántúlt, és Magyarországot meghívják a béketrágyalásokra. A Vörös Hadsereg kivonult a Felvidékről, de a román csapatok nem távoztak, valamint Magyarországot nem hívták meg a béketárgyalásokra. A Vörös Hadsereg szétesett, amely a román csapatok elleni szolnoki ellentámadás sikertelenségével zárult.
A 1920. június 4-én Trianonban aláírt békeszerződés katonai rendelkezései alapvetően biztosították a kisantant államok teljes katonai fölényét. Olyan hadsereg fenntartását engedélyezték Magyarországnak, mely nemcsak támadó hadműveletekre alkalmatlan, de az ország minimális védelmét sem képes ellátni. Magyarország a területi revízió politikáját támogató két országgal, először a fasiszta Olaszországgal, majd később (1933. után) a legfontosabb gazdasági partner náci Németországgal kereste az együttműködést. A Tengelyhatalmak szövetségeseként 1941-ben Magyarország belépett a II. világháborúba, melynek casus bellije Kassa augusztus 26-ai bombázása lett. A gyengén felszerelt magyar csapatok hatalmas emberáldozatot hoztak a keleti fronton, majd 1943 januárjában a 2. magyar hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett a Don folyó partján.
Később 1944–45 folyamán, az előretörő Vörös Hadsereg ellen a Honvédség főleg az ország területének védelmében vett részt, de 1944 nyarán az 1. Magyar Hadsereg például a Kárpát-medence keleti, észak-keleti előterében, Galíciában is vívott főleg páncéloscsatákat. Az ország védelmét a kiépített védelmi vonalakkal kívánták biztosítani, így az Árpád-vonallal, Szent László-állással, illetve Hunyadi-állással. Az ország 1944. március 19-én német megszállás alá került, ez év tavaszától angolszász hadászati bombatámadások színterévé lépett elő. Lévén az ország közlekedési szempontból immár kiemelkedő szerepet töltött be a német háborús célok elérése érdekében, az ország légvédelmét megerősítették, a magyar repülőcsapatok műszaki felszereltségét jelentősen növelték. A szeptembertől szárazföldi hadszíntérré váló országban a három honvéd hadseregen kívül jelentős számú német csapatok is tevékenykedtek. Az országba betörő szovjet és román csapatok az év végére elérték a fővárost, melyet végül sikerrel kerítettek be, majd az újév februárjában bevettek. A főváros felmentésére tett minden magyar–német kísérlet kudarccal végződött. A Királyi Honvédség és a német haderő csapatait az egyesített szovjet–román erők március végére kiszorították az országból a nyugati határon át Ausztriába. 1945. április végére gyakorlatilag a magyar haderő megszűnt létezni. A szovjet csapatok által elfoglalt területeken még a harcok alatt megkezdődött a németellenes csapatok szervezése. 1945 elején már aktív, kis létszámú „partizánhaderő” alakult, melyeket be is vetettek. Később a háború alatt hadifogságba esett magyar katonákat a Honvédelmi Minisztérium Igazoló Bizottsága volt hivatott átvilágítani és igazolni, vagy elítélni. A Bizottság már decemberben ítéleteket hírdetett. Az átvilágított, igazolttá nyílvánított tisztekből, tábornokokból létrehozták az újdonsült Magyar Honvédség törzsi, tiszti állományát. A honvédség ismét fejlődésnek indult, 1946-ban már aktív haderőnek számított. A tisztképzés 1947 decemberében indult, az immár Honvéd Hadiakadémián.
1947. február 10-én Párizsban aláírták a magyar békeszerződést, amelynek a hadseregre vonatkozó előírásai értelmében Magyarországnak jogában állt 70 ezer fős hadsereget szerveznie. 1948. végén megkezdődött a hadsereg gyorsított fejlesztési tervének kidolgozása. 1951. őszéig nyolc lövész- és egy páncéloshadosztály, hadseregközvetlen tüzérség, szerény légierő és légvédelmi tüzérség felállítására került sor. Még e nagyságrendileg nem túl jelentős haderő is rendkívüli megterhelést igényelt az országtól, 1950-ben például az állami költségvetés 25%-át. 1951. június 1-jén a Magyar Honvédség elnevezést Magyar Néphadseregre változtatták, az év végétől megkezdődött az állomány szovjet mintájú egyenruházattal való ellátása és a Jugoszlávia ellen esetlegesen indítandó invázióra alkalmas növelt létszámú haderő fejlesztése.
Az új Magyar Néphadsereg a szovjet katonai rendszeren és eszközökön alapult. A hatalmas hadi kiadások 1952. végére félbeszakadtak, az akkori haderő létszáma elérte a 250 ezer főt. Sztálin halálával a déli invázió lehetőségét elvetették, a haderő létszámát ismét csökkenteni kezdték. Ez az indokolatlan túlköltekezés az 1950-es évek közepére gazdasági csődközelbe juttatták az országot. Az 1956-os forradalom szovjet leverése után a Szovjet Hadsereg a Magyar Néphadsereg eszközállományának jelentős részét elhordta az országból, a haderő fejlesztését új koncepciókra kellett alapozni.
1968-ban a Prágai tavasz politikai változásokat hozott Csehszlovákia életében. A szovjet vezetés ezt nem nézte jó szemmel, így 1968 nyarán a Varsói Szerződés tagállamainak katonai egységei (Románia kivételével) bevonultak az országba. Magyar részről egy hadosztály vett részt a hadműveletben.
A rendszerváltozás a hadseregben már 1989-ben megkezdődött. A kormány 1989. november 30-i határozata szerint további 20–25%-os csapatcsökkentést kell végrehajtani, a néphadsereget nemzetközi haderővé alakítani és a diszlokációt egyenletessé tenni. 1990. március 15-étől a haderő hivatalos neve Magyar Honvédség.
Magyarország – a volt Varsói Szerződés tagországai közül elsőként – 1996. január 29-én jelentette be hivatalosan csatlakozási szándékát a NATO-hoz. 1997. július 8-án a NATO madridi csúcstalálkozóján a szövetség állam- és kormányfői úgy határoztak, hogy Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot csatlakozási tárgyalásokra hívja meg. 1999. március 12-én Magyarország felvételt nyert a NATO-ba.
Az Országgyűlés 2004 novemberében módosította az alkotmányt a sorkötelezettség felfüggesztésével kapcsolatban, ettől kezdve a Honvédség állományát békében kizárólag szerződéses katonák, hivatásos katonák, köztisztviselők és közalkalmazottak alkotják.
